Barbara Caplan-Bennett melanoma miatt veszítette el az orrát. Amikor 10 évvel ezelőtt diagnosztizálták nála a rákot, és az orvosok közölték vele, hogy el kell távolítani az orrát, a nő teljesen kétségbeesett. De bátran megvívta a csatákat, és sikerült talpra állnia.
„Amikor a sebész azt mondja, hogy a legjobb módja annak, hogy életben lehess öt év múlva, ha eltávolítják a teljes orrodat – nos, ha azt mondom, sokkolt a hír, még távolról sem írtam le azt, amit éreztem” – mondja Barbara, aki blogot vezetett tapasztalatairól, amiből 2020-ban könyv is született „Noseworthy” címen.
Amikor először diagnosztizálták nála a bőrrákot, még úgy tűnt, nem olyan nagy a baj, és az orvosok eleinte úgy gondolták, műtét nélkül is kezelni tudják, de a helyzet néhány hónap leforgása alatt jóval komolyabbra fordult.
„Ahogy teltek a napok, és készültünk a műtétemre, világossá vált, hogy nem a rák az, ami elborzaszt. Sokkal inkább az a tény, hogy szörnyszülött leszek – egy nő orr nélkül. Ki hallott már ilyesmiről? Rengeteg embert ismerek, aki elveszítette a melleit, a tüdejét, a veséjét, vagy akár egy heréjét is – és ezek valóban mind borzasztó és ijesztő dolgok. De egy orr? Az a dolog az arcod közepén, amit mindenki láthat?” – mesélte Barbara.
Tudta, hogy hónapokon át marad majd orr nélkül, mivel a protézis elkészítése időigényes munka, és a várakozás végül még a vártnál is hosszabbnak bizonyult. Idő közben adtak ugyan neki egy átmeneti műanyag orrot, amit minden nap az arcára erősíthetett ragtapaszokkal, de ez kényelmetlennek bizonyult, és egyáltalán nem volt praktikus.
Mivel Barbara lakásfelújítással és szekrénytervezéssel foglalkozik, nap, mint nap idegen emberekkel kell találkoznia, ezért még kényelmetlenebbül érezte magát: „Hogy tudnék protézis nélkül egyáltalán szembenézni azzal a sok idegennel – nemhogy eladni nekik egy szekrényt – egy óriási lyukkal az arcom közepén?” – mondta.
Az ideiglenes orr felragasztása azonban mindennapos fájdalom volt, ráadásul Barbara soha nem érezte úgy, hogy sikerült biztonságosan rögzíteni azt, folyton attól tartott, hogy bármelyik pillanatban leeshet. Ezenkívül, ahogy levegőt vett, a pára kicsapódott a műorron, és csöpögött róla a víz, ami szintén nem nyújtott bizalomgerjesztő látványt.
Végül több mint 10 hónappal a műtét után Barbara végre megkapta az orrprotézisét, és úgy érezte, az élete végre visszatérhet a normális kerékvágásba, vagy legalábbis egy újfajta normalitáshoz.
De, ami Barbara szerint az egészben a legérdekesebb, hogy mennyire ironikus volt mindaz, amit tapasztalt.
„Az első, és legnyilvánvalóbb irónia, hogy a legnagyobb rémálmomból valóra vált a legnagyobb álmom” – mondta a nő, aki korábban is írt már ugyan, és mindig is írónak tartotta magát, de csak az átélt megpróbáltatások után vált igazán azzá, amikor 2020-ban kiadták a memoárját.
„Ez volt a legnehezebb dolog, amivel szembe kellett néznem életem 57 éve alatt, és hihetetlen élmény volt feldolgozni, ami velem történt. És én mindezt leírtam. Így a legnagyobb rémálomból valóra vált a legnagyobb álmom – publikált szerző lettem. Hogy újra átélném-e mindezt, csakhogy megírhassam a könyvet? Természetesen nem. De úgy érzem-e, hogy kaptam valami fontosat mindabból, amit átéltem? Mindenképpen” – tette hozzá.
A másik dolog, amit szintén ironikusnak talált, a szüleivel kapcsolatos. Barbara a könyvében azt írja, megkönnyebbült, hogy a szülei már nem voltak életben, amikor diagnosztizálták nála a rákot, és nem kellett végignézniük mindazt a megpróbáltatást és szenvedést, ami abban az évben várt rá, mert tudta, hogy összetörte volna a szívüket.
Ugyanakkor sajnálja, hogy a szülei nem lehettek mellette, amikor megvalósította az álmát, és kiadta a könyvét.
„Az élet néha furcsa. De azok után, amin keresztülmentem, egyszerűen örülök, hogy itt lehetek. Még ha ez azt is jelentette, hogy le kellett mondanom az orromról, akkor is a lehető legjobb alkut kötöttem” – mondja Barbara.
