Balázs Péter özvegye megszólalt arról a veszteségről, amely egyik napról a másikra üressé változtatta az életét.
A legendás színművész halála után csönd telepedett arra a házra, ahol közel hatvan éven át éltek egymás mellett. Üres lett az ágy, üres lett a nappali, és ahogy Csilla asszony fogalmaz: „üres lett maga az élet is.” A feleség minden mozdulatában még mindig a férjét keresi – azt a társat, aki évtizedeken át mellette volt jóban, rosszban, és akivel a holtomiglan-holtodiglan sosem volt puszta ígéret.
Balázs Péter hosszú éveken át küzdött a betegségével, állapota pedig az utóbbi időszakban napról napra romlott. Otthon ápolták, családja mindvégig körülötte volt, de a színész ereje lassan elhagyta őt.
A felesége megrendítő őszinteséggel idézte fel az utolsó időszakot: „A múlt héten még azt kérdezte ez a drága ember tőlem, hogy mi lesz karácsonykor és hogyan ünnepeljük meg 22-én, hogy immár 58 esztendeje élünk együtt. Már fogytán volt az ereje, az ágyból sem tudott felkelni. Küzdött, mert élni akart… Ám amikor az onkológus egyszer azt mondta nekünk, hogy leállítja a kezeléseket, mert nincs értelme kínozni őt, akkor már tudtuk, hogy nincs visszaút.”
A betegséggel vívott harc öt évvel ezelőtt kezdődött. A kezelések ideiglenes javulást hoztak, ám egy tüdőembólia mindent megváltoztatott. Ettől kezdve már csak remélni tudtak, de a test napról napra gyengült.
Csilla asszony hangja megtörik, amikor erről beszél. A veszteség nemcsak fájdalom, hanem valami szinte felfoghatatlan üresség: „Ragaszkodni a másikhoz, fogni a kezét… nekünk ez volt az élet. Közel hatvan évig tartoztunk össze.”
A feleség és a velük élő lányuk mindent megtettek azért, hogy a színész otthon, szeretetben tölthesse utolsó napjait. Folyamatosan ápolták, figyelték minden rezdülését, még egy ápolót is hívtak, hogy semmiben ne legyen hiánya.
Ám szeptemberben újabb fordulat jött: tüdővizenyő támadta meg, és ettől kezdve az ereje vészesen fogyott.
„Nem szenvedett, de folyamatosan fogyott az ereje és az életkedve. Három napja pedig már meg sem szólalt.”
A szívszorító pillanat, amikor minden megállt: „Amikor szerda reggel odamentem hozzá, már nem lélegzett. Megsimogattam az arcát, megfogtam a kezét… Négy fiú unokánk is elbúcsúzott tőle. Most úgy beszélek erről, hogy közben fel sem fogtam, hogy ez a csodálatos férfi már nincs mellettem.”
Az özvegy még nem érzi késznek magát a jövőre gondolni. Csak az üresség maradt, és a kérdés, hogyan lehet továbblépni egy ilyen szerelem után.
„Szerdáról csütörtökre virradóra az ágyában aludtam, de ezt az éjszakát és ezt az érzést nem kívánom senkinek.”
A család gyásza mély, de szeretetük és összetartásuk talán idővel gyógyíthatja azt a sebet, amit a legendás színész elvesztése hagyott maga után.
