Hospice Nurse Julie neve sokaknak ismerős lehet – ő az a 42 éves ápolónő, aki végstádiumban lévő rákos betegeket gondoz, és általában jelen van az utolsó lélegzetvételüknél is. A hospice-nővér azóta vált népszerűvé a világhálón, hogy halállal kapcsolatos tartalmakat oszt meg. Egyfajta küldetésének érzi, hogy segítsen az embereknek megérteni ezt a természetes folyamatot, ami része az életünknek. Julie most azt is elmesélte, melyik volt az a „hátborzongató pillanat”, „amely megváltoztatta a halálról alkotott véleményét”.
Eredeti nevén Julie McFadden egy júniusi podcastben beszélt a szakmájáról és arról is, hogy a tapasztalatai szerint „mi történik, miután meghalunk”. A nő azt állítja, ez az élmény minden alkalommal „sírásra készteti”, mert szerinte „olyan gyönyörű”. Ha nem tabuként kezeljük, és megértjük az egyébként sokkoló folyamatot, mi is rádöbbenünk, hogy a halálban semmi ijesztő dolog nincs.
Julie, aki több száz páciensének fogta a kezét, miközben haldokoltak, a Mighty Pursuit podcastjében azt is megosztotta, melyik volt az a konkrét eset, ami benne is átírta a halálról alkotott véleményét, és azóta már ő sem fél az elmúlástól.
Az ápolónő egy Randy nevű beteget említett, aki a halála napján mintha megmutatta volna neki, miről is szól valójában a halál. „Amit aznap tapasztaltam, soha nem fogom elfelejteni. Ebben a pillanatban megszűnt a halálfélelmem” – vallotta Julie.
Randy egy 50 év körüli férfi volt, hozzátartozók és barátok nélkül. Gyűjtögető volt, akinek mentális egészségügyi problémáin és romló fizikai egészségi állapotán túl „sok külső problémája” is volt. „Sok segítségre szorult” – emlékezett vissza a hospice-nővér, aki akkor még a praxisának kezdeténél tartott. A hospice-csapat abban is segített Randynek, hogy az otthonát biztonságossá tette, kiürítve azt a felhalmozott lomoktól.
„Amikor legközelebb láttam, teljesen más embernek tűnt. Boldog volt, szabadabb, nyitottabb, és végül még kilenc hónapot élt – ami nem tűnik soknak, de ahhoz képest, hogy haldoklott, és hogy milyen volt, amikor megismertük, ez őrület” – folytatta a történetet Julie, aki ezidő alatt „nagyon közel került” a férfihoz. Gyakran felkereste őt azért, hogy csak együtt „lógjanak”, vagy hogy beszélgessenek az életéről.
„Nem félt beszélni a saját haláláról, így mesélt nekem arról, hogy mennyire fél a haláltól, mit jelent ez számára, és hogy nem élt szabad életet – sok mindent megbánt. Nincsenek kedvenc betegeim, de ha lennének, ő valószínűleg az lenne. Még mindig gyakran gondolok rá” – jegyezte meg Julie.
Amikor Randy egészségi állapota annyira megromlott, hogy 24 órás felügyeletet igényelt, a hospice-nővér akkor is rendszeresen felkereste. „Az utolsó napon, amikor meglátogattam, éreztem, hogy valószínűleg aznap meghal. A légzéséből és a kinézetéből látszott” – folytatta Julie. Megkérte Randy beosztott ápolóját, hogy értesítse őt, ha a férfi meghal, de mielőtt elindult volna a következő betegéhez, Julie „a fejében” elbúcsúzott tőle.
„Kisétáltam a lakásából, és nem éreztem igazán szomorúnak magam. Hálás voltam, hogy megismerhettem, és azt gondoltam, ’Istenem, bárcsak minden a legjobb legyen vele, bármi is történjék, és bárcsak szép utat járjon!’” – idézte fel a pillanatot a hospice-ápolónő, aki egy ideig még Randy lakása előtt a kocsijában maradt, és továbbra is „a fejében beszélt hozzá”. Ekkor történt valami, ami benne is átértékelt mindent.
„Hirtelen Randy hangját hallottam a fejemben, és a nevemet mondta. Nem csak a hangját hallottam, hanem úgy éreztem, mintha minden érzékszervemmel érezném. Olyan volt, mintha a fejemben hallottam volna, éreztem, hogy mit érez, és szinte láttam is – mintha repült volna, boldog volt. Azt mondta: ’Ó, Julie, ha tudtam volna, hogy ez ilyen jó, soha nem féltem volna’. Tudtam, hogy egész életében csak azt akarta, hogy szabad legyen, mindig erről beszélt. És a halálában éreztem, hogy végre megérintette ez az érzés, és olyan elsöprő béke, öröm és boldogság töltött el, hogy nem tudtam visszatartani a könnyeimet a kocsiban” – emlékezett vissza a hospice-ápolónő.
Julie azt is megjegyezte, mai napig elfogja a sírás, ha erről a történetről beszél, „mert olyan gyönyörű volt”, majd hozzátette: „ettől [a pillanattól kezdve] nem félek a haláltól. Amikor meghalunk, visszatérünk oda, ahol egyszer már jártunk, visszatérünk oda, ahonnan jöttünk, és szerintem ez megkönnyebbülés. Bepillantásokat kapok arról a helyről, amikor haldokló emberekkel vagyok, amikor csecsemőkkel vagyok, amikor kapcsolatot érzek az emberekkel, és őszinte beszélgetéseket folytatok. Bármi is ez a dolog, számomra otthonnak érzem – és imádok itt lenni, imádom az életet, és nagyon hálás vagyok érte, [de] nem kell félnem attól, hogy elhagyom ezt a helyet, mert úgy gondolom, hogy olyan helyre megyek, ahol otthonosabban fogom érezni magam, mint itt valaha is” – summázta a szakember.
