Egy hét telt el azóta, hogy két erős földrengés – az egyik a Richter-skála szerint 7,8-as, a másik 7,5-ös erősségű – rázta meg Törökországot és Szíriát, több ezer ember halálát okozva. De a kétségbeesés közepette néhány csoda is történik.
Amikor Necla Camuz január 27-én életet adott második kisfiának, Yagiznak nevezte el, ami azt jelenti, „bátor”. Megmenekülésükről először itt írtunk!
Alig 10 nappal később, helyi idő szerint 04:17-kor Necla ébren volt a dél-törökországi Hatay tartományban lévő otthonában, és éppen újszülött kisfiát etette. Néhány pillanattal később mindkettőjüket maguk alá temették a romok – számolt be róla a BBC.
Necla és családja egy modern, ötemeletes épület második emeletén lakott Samandağ városában. A nő elmondása szerint biztonságban érezte magát az otthonában, és eszébe sem jutott, hogy a környéket teljesen szétzúzhatják a földrengések.
„Amikor a földrengés elkezdődött, a férjemhez akartam menni, aki a másik szobában volt, és ő is elindult felém” – mesélte a nő. „De amikor megpróbált odajönni hozzám a másik fiunkkal, rájuk esett a szekrény, és nem tudtak megmozdulni. Ahogy a földrengés erősödött, a falak ledőltek, a szoba megremegett, és az egész épület rázkódott. Amikor vége volt, először nem vettem észre, hogy egy emelettel lennebb zuhantam. A férjem és a fiam nevét kiabáltam, de nem válaszoltak.”
A 33 éves édesanya a földön feküdt, amikor magához tért, és még mindig a karjában tartotta újszülött kisfiát. Egy szekrény, ami éppen mellettük dőlt el, megmentette az életüket, megakadályozva, hogy egy nagy betonlap rájuk zuhanjon.
A nő és a kisfia csaknem négy napig maradtak az épület romjainak fogságában.
A rémálom első napja
A romok alatt a pizsamába öltözött Necla csak teljes sötétséget látott, így más érzékszerveire kellett hagyatkoznia, hogy felmérje a helyzetét.
Megkönnyebbülésére gyorsan megállapította, hogy Yagiz még lélegzik. A nő a por miatt először nehezen kapott levegőt, de aztán kezdett megnyugodni. Az épület romjai között meleg volt, és olyan érzése volt, mintha gyerekjátékokon feküdne, de nem tudta ellenőrizni, és nem tudott kényelmesebb testhelyzetet felvenni.
A rajta lévő ruhán és a fia bőrén kívül csak betont és törmeléket tudott kitapintani. Hangokat hallott a távolból, ezért megpróbált kiabálni, és a mellette lévő szekrényt csapkodta. „Van ott valaki? Hall engem valaki?” – kiabálta.
Mivel nem kapott választ, Necla felkapta a mellé hullott apró törmelékdarabokat, és azokkal csapkodta a szekrényt, hátha valaki meghallja, de ezúttal sem érkezett válasz. Ekkor tudatosult benne, hogy talán senki nem jön majd, hogy megmentse őt és a fiát. „Rettegtem” – magyarázta.
Túlélés a romok alatt
A romok alatti sötétségben Necla elveszítette az időérzékét. „Annyi mindent eltervezel, amikor kisbabád születik, aztán egyszer csak ott találod magadat a romok között” – emlékezett vissza. Kétségbeejtő helyzete ellenére azonban tisztában volt vele, hogy gondoskodnia kell Yagizról. Sikerült megszoptatnia a babát, de mivel ő maga sem ételhez, sem italhoz nem juthatott, kétségbeesésében megpróbálta meginni a saját anyatejét – sikertelenül.
Necla egy ponton lépteket és hangokat hallott, de csak tompán, ami azt jelentette, hogy a mentőcsapatok még messze voltak tőlük, ezért úgy döntött, takarékoskodik az energiájával, és csendben maradt.
A nő közben végig a családjára gondolt. Bár újszülött kisfia ott volt mellette, férje, és másik fia szintén valahol a romok közt lehettek. Ugyanakkor más szeretteiért is aggódott, és azon gondolkozott, vajon mi történhetett velük.
Necla sokáig nem hitte, hogy kijut a romok alól, de Yagiz miatt kitartott, és igyekezett megőrizni a reményt. A kisfia az idő nagy részében aludt, és amikor időnként sírva felébredt, csendben megetette, amíg meg nem nyugodott.
A megmenekülés pillanata
Necla és a kisfia több mint 90 órát töltöttek a romok között. A nő végül kutyaugatást és emberi hangokat hallott, de először azt hitte, csak álmodik. „Jól vagy? Kopogj egyszer, ha igen” – mondta egy idegen hang. „Melyik lakásban laksz?” – kérdezték tőle.
A mentőcsapatok óvatosan kiásták a törmelékek közül, miközben a nő szorosan magához ölelte a kisbabáját. A sötétséget váratlanul egy zseblámpa fénye törte meg. Amikor az isztambuli tűzoltóság mentőcsapata megkérdezte, mennyi idős a kisfia, Necla nem volt benne teljesen biztos, milyen választ adhatna, mert nem tudta, mennyi idő telt el. Csak azt tudta, hogy a földrengés idején 10 napos volt.
Miután átadta Yagizt a mentősöknek, őt is hordágyra fektették, és elindultak vele a mentőautó felé. Útközben úgy tűnt, nagyobb tömeg mellett haladnak el, de Necla egyetlen arcot sem ismert fel.
Miközben a mentősök ellátták, az édesanya arról kérdezte őket, vajon sikerült-e megmenteniük a másik fiát.
Élet a tragédia után
Amikor megérkezett a kórházba, Neclát több rokon is fogadta, akik elmondták neki, hogy férjét, Irfant és 3 éves fiát, Yigit Kerimet is sikeresen kimentették a romok közül. De a férfi és a kisfiú egy másik kórházba kerültek Adana tartományban, mivel súlyos sérüléseket szenvedtek.
Csodával határos módon Necla és Yagiz nem sérültek meg súlyosan, és 24 órás megfigyelés után kiengedték őket a kórházból. Neclának nem volt otthona, ahová hazatérhetett volna, de az egyik rokona magával vitte egy fadarabokból és ponyvából rögtönzött sátorba, ahol összesen tizenhárman húzták meg magukat, mivel mind elveszítették az otthonukat.
A sátorban Necla és rokonai támogatják egymást. Kávét főznek egy kis tűzhelyen, sakkoznak és történeteket mesélnek egymásnak. A nő próbál megbékélni a történtekkel, és azt mondja, Yagiznak köszönheti, hogy életben maradt. „Azt hiszem, ha a kisfiam nem lett volna elég erős ahhoz, hogy átvészelje ezt, én sem lettem volna képes rá” – mondta.
Az édesanya egyetlen kívánsága, hogy a fiának soha többé ne kelljen hasonló megpróbáltatásokat átélnie. „Nagyon boldog vagyok, hogy még csak újszülött, és nem fog emlékezni semmire” – tette hozzá.
Mostanra már a férje és nagyobbik fia is jobban vannak, integetve és mosolyogva hívták fel Neclát a kórházból, mire az édesanya is elmosolyodott, és arról érdeklődött, hogy vannak az „ő harcosai”.
