Dr. Tamara MC író, aki alkalmazott nyelvészetből doktorált, és azt kutatja, hogy manipulálja a nyelv a kiszolgáltatott népességet. Elsősorban a szekták, gyermekházasság és emberkereskedelem témáival foglalkozik, és azért száll síkra, hogy az emberek szabadon élhessenek a nemi alapú erőszak és a kényszerítő irányítás nélkül.
Nemrég azonban úgy döntött, megoszt egy teljesen más, személyes tapasztalatot, amit korábban titokban tartott, és egy esszében beszámolt arról, miért döntött a plasztikai műtét mellett, és később miért bánta meg a döntését – a HuffPost-nak mesélte el történetét.
2010-ben, 17 év házasság után Tamara férje kijelentette, hogy válni akar. Két fiút neveltek fel közösen, az egyikük akkor 14, a másik 16 éves volt. Tamara tisztában volt azzal, hogy a terhességek, szülések és a szoptatás megváltoztatták a testét, és úgy érezte, a mellei már nem elég vonzóak.
Bár korábban is viccelődött a plasztikai műtét lehetőségével, valójában soha nem gondolta komolyan azt, annál is inkább, mivel a természetesség híve volt. Amikor azonban a férje bejelentette, hogy el akar válni, komolyan elgondolkozott azon, hogy kés alá fekszik.
„Miután a férjem kérte, hogy váljunk el, valami megváltozott bennem. Ha újra a piacra akartam lépni, vissza kellett kapnom a szülés előtti testemet” – írta Tamara, hozzátéve, hogy mindig is szégyellős volt, és túl feltűnőnek találta a melleit.
Amikor a válás jogi procedúrája zajlott, követelte, hogy a leendő ex-férje adjon pénzt a mellei átalakítására. (Ő volt az elsődleges kenyérkereső a családban.) A férfi azonban elutasította a kérését. „A férjem nagyjából ugyanazzal a testtel szökött ki a házasságunkból, én pedig vonakodva kezdtem újra az életemet egy elhasznált testtel. Ez nem tűnt igazságosnak” – magyarázta a nő.
Miután megkapta az exférje nyugdíjalapjának egy részét, végül rászánta magát a műtétre. A konzultáción a plasztikai sebész azt mondta, implantátumra lenne szüksége, és bár Tamara kezdetben bizonytalan volt, mivel ő csak egy enyhe megemelést és kisebbítést szeretett volna, végül belement a dologba, bármennyire is idegenkedett az ötlettől.
„Majdnem az egész 20-as és 30-as éveimben házas voltam, és rettegtem az újbóli randizástól. Ki akarna egy 40 éves nőt két tinédzserrel és egy nem tökéletes testtel? Meg voltam győződve arról, hogy ahhoz, hogy újra megtaláljam a szerelmet, nem nézhetek ki úgy, mint egy anya. Vissza kellene térnem a 20 éves külsőmhöz” – indokolta a döntését.
„A fiaim az apjukkal maradtak azon a hétvégén, amikor műtétre mentem. Nem mondtam el nekik vagy bárki másnak, kivéve az anyámat és a legjobb barátnőmet, akik vállalták, hogy ápolnak a műtét után” – írta az esszében.
A műtét azonban nem úgy sikerült, ahogy várta. Először is nehezen tért magához az altatásból, és az implantátumok erős fájdalmat okoztak neki, ráadásul azt tapasztalta, hogy a változás nem különösebben látványos, szinte észrevehetetlen. „A válásom után az önbecsülésem mélypontra zuhant. Tényleg azt hittem, hogy egy nagyszerű test majd meggyógyítja a szívemben tátongó lyukat. Tévedtem!” – írta.
Ugyanakkor azt is észrevette, hogy, ahogy arra az orvos figyelmeztette, a mellbimbói, amiket ki kellett vágni, és egy másik helyre visszavarrnia, elveszítették az érzékenységüket, a heg pedig még egy év után sem világosodott ki. A kontrollvizsgálaton az orvos újabb műtétet ajánlott a korrigálásra, de Tamara nem vállalta az újabb beavatkozást. Gondolatban elhatárolódott az implantátumaitól, és igyekezett megbékélni a helyzettel.
Közben újra randevúzni kezdett. Egy évvel a válás és a műtét után elkezdett találkozgatni egy férfival, akivel végül több mint nyolc évig volt együtt, később pedig másokkal is randizott, többek között egy sebésszel is, de soha, egyetlen férfival sem beszélt a műtétről.
„Mindig is szégyenlős voltam a testemmel kapcsolatban, még a házasságomban is, különösen mivel vallásos közösségben nőttem fel. De most a szégyen és a megbánás, nem pedig a szerénység vezérelt” – magyarázta.
Korábban senkinek nem beszélt a tapasztalatairól. „Akadémikusként a nemek és nők tanulmányozásával foglalkozom, így talán attól is féltem, hogy álfeministának ítélnek meg, amiért plasztikai műtétet végeztettem. Vagy felszínesnek, mert vissza akartam kapni a szülés előtti melleimet. Talán attól féltem, hogy leszólnak a hiúságom miatt. De mindenekelőtt dühös voltam magamra, és szégyelltem magam, amiért kényszerből úgy döntöttem, hogy implantátumokat ültetek a testembe, pedig nem is akartam azokat” – vallotta be.
Tamara mostanra az 50-es éveiben jár, és úgy döntött, itt az ideje nyíltan beszélni.
„Visszatekintve, úgy gondolom, hogy egy szakítás után, ideális esetben három vagy több évig nem szabad életmódot megváltoztató döntéseket hozni. A válásom alatt és után minden ködös volt, nem tudtam tisztán gondolkodni, szinte olyan voltam, mintha az agyam egy tinédzseré lett volna” – érvelt.
Hozzátette: „Talán egy nap úgy döntök majd, hogy eltávolíttatom az implantátumokat, de ez az én döntésem lesz. Feministának lenni azt jelenti, hogy megengedjük másoknak a jogot, hogy eldöntsék, mi a legjobb a saját testüknek.”
Tamara most már teljesen másképp gondolkodik, és megfogadta, hogy teljes mértékben elfogadja önmagát, az implantátumaival együtt.
