Ha nem szeretnél lemaradni tartalmainkról, akkor lépj be a Twice.hu exkluzív Facebook csoportjába!

Amikor kisgyerek voltam, édesanyám mindenért megbüntetett, ha eltörtem egy tányért, azért, ha pedig összepiszkoltam a ruhámat, azért is.

Egy nap édesanyám, egy rég nyugdíjba vonuló barátnőjét szerette volna meglátogatni, és mivel nem volt kivel otthon hagyjon engem, hát magával vitt látogatóba. Megérkezve, az idős hölgy teát készített számunkra és egy gyönyörű porcelán készletben szervírozta fel.

Segíteni szerettem volna a néninek én is, de nagy igyekezetemben, véletlenül eltörtem az egyik csészét. Anya azonnal kiabálni kezdett velem, és az arcomon elcsattant az ilyenkor megszokott pofon.

Az idős hölgy kimenekített anya haragja elől és mivel látta sírásra görbülő, remegő ajkaim, így szólt anyámhoz: „Ne kiabálj ennek a gyereknek, hiszen nem történt semmi borzasztó! Ha te töröd el, akkor nekem is kiabálnom kellene veled?”

Anya megszégyellte kissé magát, és nem szólt semmit. A hölgy azonban folytatta: „Egy darab festett porcelán nem ér annyit, hogy egy gyerek sírjon érte! Hat csésze volt a készletben, most pedig maradt még öt. Amilyen idős vagyok már, hozzám egyszerre nem jön több három – négy látogatónál, és ha mégis, majd elfogyasszák a teát egy más csészéből.”

Hálásan néztem a nénire és még csak akkor lepődtem meg igazán, amikor távozásunkkor a kezembe adta, szépen becsomagolva az „árván” maradt kistányért. Azóta sok év telt el, felnőttem és a néni nevére sem emlékszem pontosan, de ez az emlék elevenen él ez én és az anyám emlékeiben.

A tányért azóta is ereklyeként őrzöm, hogy valahányszor csintalankodnak az én gyerekeim, jusson eszemben, hogy apróságokért kár lenne megbüntetnem őket…


Ha nem szeretnél lemaradni tartalmainkról, akkor lépj be a Twice.hu exkluzív Facebook csoportjába!