Amikor a norvég Nobel-bizottság bejelentette, hogy a 2025-ös Nobel-békedíjat nem Donald Trump, hanem a venezuelai ellenzéki vezető, María Corina Machado kapja, a Fehér Házból érkező reakció nem váratott magára. A korábbi amerikai elnök stábja élesen bírálta a döntést, amely szerintük „a politikát helyezte a béke elé”.
A Fehér Ház kommunikációs igazgatója, Steven Cheung, az X-en fogalmazott meg határozott állásfoglalást: „Trump elnök továbbra is békeszerződéseket fog kötni, háborúkat fog befejezni és életeket fog menteni. Emberségteljes szíve van, és soha nem lesz még egy olyan ember, aki akaraterejével hegyeket tudna megmozgatni, mint ő.”
„A Nobel-bizottság megmutatta, hogy a politikát a béke elé helyezi.” – tette hozzá Cheung.
A kijelentések egyértelműen tükrözik a Trump-kormányzathoz közel állók meggyőződését, miszerint az elnök nemzetközi erőfeszítéseit – különösen a közel-keleti békemegállapodásokat és a konfliktusok diplomáciai rendezését – a világpolitikai elit tudatosan alulértékeli.
Donald Trump még nem reagált a döntésre a saját közösségi platformján, a Truth Socialon, de a bejelentés előtti bejegyzései már előrevetítették csalódottságát. Több olyan posztot is megosztott, amelyek szerint megérdemelné a Nobel-békedíjat – sőt, egy republikánus szervezet odáig ment, hogy azt írta: a díjat róla kellene elnevezni.
A korábbi elnök nem először ad hangot sértettségének: korábban többször is kijelentette, hogy ha Barack Obama tette volna ugyanazt, amit ő – például közvetített volna a Szerbia–Koszovó egyezség, az India–Pakisztán béketárgyalások vagy az Abraham-megállapodások során –, „tíz másodperc alatt megkapta volna a Nobel-békedíjat.”
Trump számára a Nobel-díj szimbolikus elismerés lett volna: a bizonyíték arra, hogy politikai módszereit, gyakran egyoldalú és pragmatikus diplomáciáját a világ végül elfogadja. A bizottság döntése azonban ismét azt az érzést erősítette benne, hogy az intézményrendszer ellene dolgozik.
A díjat egy venezuelai politikus kapta
A norvég bizottság idén María Corina Machadónak ítélte a díjat, „a venezuelai nép demokratikus jogainak előmozdításáért végzett fáradhatatlan munkájáért, valamint a diktatúrától a demokráciához való igazságos és békés átmenetért folytatott küzdelméért.”
A döntés sokak szerint erős politikai üzenetet hordoz Latin-Amerika felé, és a demokratikus mozgalmak melletti kiállásként értelmezhető. Mások viszont úgy látják: a bizottság ezzel a lépéssel ismét elmozdult a klasszikus „béketeremtő” értelemben vett díjazástól, és a szimbolikus politizálás felé.
Trump évek óta visszatérő témaként emlegeti, hogy neki is járna a Nobel-békedíj, és ezzel négy korábbi amerikai elnök nyomdokaiba léphetne:
- Theodore Roosevelt (1906) az orosz–japán háború lezárásáért,
- Woodrow Wilson (1919) a Nemzetek Szövetségének létrehozásáért,
- Jimmy Carter (2002) humanitárius és diplomáciai tevékenységéért,
- Barack Obama (2009) pedig „a nemzetközi diplomácia megerősítéséért” kapta meg a díjat.
Trump esetében azonban a Nobel-díj iránti vágy több, mint politikai ambíció – egyfajta személyes megszállottság, amely a nemzetközi elismerés hiányából fakad.
Míg Roosevelt és Wilson eszméket képviseltek, Trump a gyakorlatias eredményekre hivatkozik. Ám a béke fogalmát – a nemzetközi normák szerint – nem lehet pusztán stratégiai alkukban mérni.
