Szembesülni a lesújtó diagnózissal már önmagában megsemmisítő, de elmondani a szörnyű hírt a szeretteinknek – talán ez a legnehezebb fejezete a rákkal való küzdelemnek. Sosincs rá megfelelő pillanat, mint ahogyan megfelelő szavak sem. Mégis, egy rögzítőre küldött üzenetből kideríteni a valóságot a legkegyetlenebb módszer.
A feleségnek így kellett megtudnia, hogy a férjének talán csak napjai vannak hátra, és szörnyen dühös lett. Tavaly októberben történt az eset, amikor Gavin egyik reggel későn ébredt, a nyakán egy furcsa dudorral. Csípésre vagy pattanásra gyanakodtak. „Gyorsan odaléptem és megbökdöstem. Kemény volt, és a körülötte lévő szövetek puhák voltak” – idézte fel a feleség. Mivel nem fájt, különösebben nem aggódtak, de azért megbeszélték, hogy Gavinnek meg kellene nézetnie azt egy orvossal.
Jelentkeztek a családorvosnál, aki még aznap ultrahangot végzett. Majd körberajzolták a dudort, amiről később kiderült, napról napra nőtt. Szövettanra írták elő a férfit, de csak hetekkel később kapott időpontot. Maratont futottak az idővel, és próbálták felgyorsítani a folyamatot. Napokig telefonáltak, míg végül találtak egy klinikát, ahol a következő héten tudták fogadni Gavint.
A hálaadást már a vizsgálatokból felszusszanva, új családi otthonukban ünnepelték. „A saját otthonunkban ünnepi házigazdának lenni olyasmi volt, amire felnőtt életem nagy részében vágytam, és tudtam, hogy ez a nap milyen fontos. (…) Amikor a szemem megakadt a nyakából kiálló dudoron, a lélegzetem elakadt. Tudtam, hogy óriási veszély fenyeget, és hogy bármelyik nap megtudhatjuk az igazán szörnyű híreket” – emlékezett vissza a feleség.
Az a bizonyos rettegett alkalom két nap múlva jött el. „Éppen a közértbe tartottam a jövő heti bevásárláshoz, amikor a táskámból meghallottam a telefonom hangját. Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, megnéztem az üzeneteimet, és megláttam egyet Gavintől. Továbbított nekem egy hangüzenetet a háziorvosától. ’Szia, Gavin. Két perccel ezelőtt kaptam meg a patológiai jelentést rólad, és valóban rosszindulatú laphámsejtes karcinóma lett belőle’” – hangzott a rögzítőből, a további orvosi utasításokkal kiegészítve. A feleség nem akart hinni a fülének.
„Újra lejátszottam. És újra. A testem elzsibbadt. Nem tudtam mozogni. A hasam görcsbe rándult. Úgy éreztem, sírnom kellene, de nem tudtam. Tudtuk, hogy a rák egy nagy lehetőség, de a hír hallatán még mindig sokkolt” – folytatta a nő.
Tíz nappal később sikerült bejutni a szakorvosi rendelőbe. „Mindketten frusztráltak voltunk, hogy már egy hónap telt el a csomó megtalálása után, és nem voltunk közelebb a kezeléséhez” – osztotta meg a feleség. Miközben forrt benne a düh, és „a parkolóban ültem, rákerestem Gavin háziorvosának telefonszámára, és megnyomtam a hívás gombot. „(…) Elmondtam neki, mennyire csalódott vagyok amiatt, ahogyan megtudtuk, hogy Gavinnek egy életet megváltoztató és potenciálisan életveszélyes betegsége van. ’Tegye jobban’, mondtam, és letettem a telefont” – mesélte a nő.
Eközben eljött a karácsony is, de „nem érdekeltek az ünnepek, és nem akartam emberek között lenni. Minden mosolyt, amit magamra öltöttem, erőltetettnek és hamisnak éreztem” – folytatta a feleség, de a férje kedvéért, hogy talán ez lesz az utolsó, mégis odatette magát. Gavin „biztos akart lenni abban, hogy mindent elmond a gyerekeknek és nekem, amit csak akart, és annyi időt és figyelmet szánt rájuk, amennyit csak tudott” – tette hozzá.
Bár értette, miért cselekszik így a férje, a nő mégis egy dolgot akart: hogy a férje foggal-körömmel küzdjön az életéért, és ne adja fel! „Istenre esküszöm, Gavin. Ha meghalsz, nagyon dühös leszek rád” – szidta le a férjét. Végül az év utolsó napján eljutottak a kemoterápiás orvoshoz, megbeszélni a kezelés részleteit. Intenzív kezelést írtak fel, amibe Gavin majdnem belehalt.
„Nem voltunk őszintén felkészülve rá. Ha lett volna egy egészségügyi szakember empátiája vagy valaki, aki fogta volna a kezünket, de mindezek nélkül úgy éreztük, mintha bedobtak volna a lövészárokba, hogy utat törjünk magunknak” – vallotta őszintén a feleség.
Az út, amin végigmentek, teljesen megváltoztatta őket. „Már egyikünk sem ugyanaz az ember, aki a diagnózis előtt volt. Életem legmegalázóbb, legszívszorítóbb és legnyitottabb szakasza volt, hogy támogattam őt a rákbetegségben. Most nyolc hónappal a kezelés után vagyunk, és hála Istennek, a terápia leállítása óta egyetlen vizsgálat sem mutatott ki újbóli kiújulást. Ezt háromhavonta megünnepeljük” – osztotta meg a jó hírt a feleség. És mivel lassan újra itt az ünnep, amelyet ismét együtt tölthetnek el, arra fognak koncentrálni, ami számít: „Hogy még mindig él, még mindig együtt vagyunk, és még egy napra magunk mellett tudhatjuk a családunkat” – fűzte hozzá a feleség.
